A lombkorona suhogása
Puha, süppedős talaj a lábam alatt. A harmat még fénylik a füvön. Tiszta, csípős levegő áramlik a tüdőmbe.
Körülöttünk csak az erdő, a szántóföld és a folyó.
Spontán kirándulás ez. Tegnap este ráböktem a térképen egy nagy zöld felületre ahová könnyen el lehet jutni
vonattal. 15 perc utazás a faluig. Onnan 5 perc séta az erdőig. Majd 4 óra háborítatlan csend és nyugalom.
Nincs megtervezett útvonalunk, csak megyünk arra, amerre az ösvény vezet. Utunk első három órájában
mindössze három emberrel találkozunk. Mind a ketten ragyogunk a boldogságtól, ránk fért már egy ilyen
kaland.
Hallok valamit. Először azt hiszem, hogy a távolban víz csobog, majd azt, hogy egy vonat zakatol a közelben.
De egyik sem. A fenyvesek lombja suhog a szélben. A természet e hangjának a létezését a téli hónapok alatt
majd minden évben elfelejtem, mivel olyankor nem látni mást, mint a kopasz fák törzsét és ágait némán az
égnek meredve. Bár örökzöld erdőkben lehet ezt a hangot hallani egész évben, én eddig még nem voltam télen
fenyvesekben. Amikor késő tavasszal először hallom ahogy a levelekbe belekap a szél, akkor döbbenek rá, hogy
mennyire is hiányzott ez a hang. Idén pedig nem is kellett a tavasz végéig várnom. Bár már április van, a
fák épphogy csak elkezdek rügyezni, messze vannak még attól, hogy leveleik legyenek.
Gyakrabban kéne elhagyni a várost.